Sansztalan...

Valaki egyszer azt mondta kettőnkre, hogy sansztalan. Én már akkor mosolyogtam... Mit is tehettem volna, hiszen én már akkor tudtam, amiről ő még csak álmodni sem mert? Mit is tehettem volna, mikor boldog voltam, mint ember még soha, hisz A Nő, kiért képes voltam eltaszítani magamtól barátomat, titokban már kezemet fogta? Mit is tehettem volna, hisz' egész nap mást sem tudtam tenni, csak mosolyogni? Mosolyogni a bizonyos Valakin, mindenkin, magamon, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire szeretem A Nőt... Később rájöttem, hogy ez utóbbi nem is akkora probléma, miután kezembe került egy idézet: ""Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót". És hogy mi van most? Huh. Káosz. Teljes zűrzavar, melynek mélyén ott csillog valami... Egész délután kerestem erre a valamire 1 jó szót. Alig 10 perce megtaláltam, mikor épp kint áltam és egy igen régi, igen jó barátommal cirka 40 perces spontán telefonbeszélgetést folytattunk az élet értelméről, értelmetlenségéről, okáról, oktalanságáról. És hogy mi ez a valami? A Remény. És ezzel egy időben rájöttem arra is, hogy attól, hogy eszem magam, nem lesz semmivel sem jobb, mert egy idő után az önmarcangolás meglátszik az emberen, egy idő után már nem is titkolja, a sajnáltatás meg nem az én kenyerem. Inkább éhenhalok... Más kérdés az, hogy mi lenne, ha a remény mégsem utoljára halna meg? Ha kihunyna az a fény a Káosz közepén? Hogy értelmét vesztené-e a már-már időtlennek tűnő várakozás? Valószinű. Hogy túlélném-e? Sansztalan...